Suhanó szoknyák, libbenő szalagok, kristálycsillárok fényét visszaragyogó drágakövek követik egy valcer édes dallamát. Nézem a bált, nézem a nőket, csodás ruháikban, a férfiakat egyenes derékkal, tartják egymást, átkarolva, suhannak a padlón.

A tánc, a tánc. Csak szépen lassan forgunk egymás körül, mindig egy picit közelebb. A szemünkkel tartjuk egymást. Lassú tánc, lassú tánc… S ha valami mégsem olyan jó, akkor csak szépen visszalépünk és mindenki megy másfelé. Talán egy másik táncba, talán csak egyedül forog tovább. De ha mégis jó, akkor lassan összeérintjük a kezünket, összekapaszkodunk és együtt forgunk tovább, amíg el nem szédülünk. S akkor a szédületben összeér lassan a vállunk, a szánk s egyszer majd a csípőnk is.

Így táncoltunk mi is. Összeértünk, s az nagyon jó volt. Táncoltunk sokáig. Forogtunk és szédültünk. Néha annyira összesimulva, hogy négylábú, négykarú, kétfejű lénynek látszódtunk. Nevettünk ezen is. Már nem emlékszem, mikor vétettük el a ritmust. Egyre többet léptünk egymás lábára, egyre többször ütköztünk össze. Csak ráztuk a fejünket és nem értettük, próbáltunk figyelni egymásra, az ütemre, de nem sikerült. Akartam, erőlködtem, de az még inkább elrontotta. Már nem hallottam a zenét sem. S a végén már nem volt jó, már nem érintettük egymást, csak külön lépkedtünk a zenére. Eltávolodtunk és ő más táncba ment.

Nem tudtam utána úgy táncolni senkivel, ahogy vele. Ő volt az én igazi táncom. S a bánatom, mert nem tudtunk végig táncolni az életen. Görcsölés nélkül. Légiesen keringve, földről elszakadva, repülve. Elengedtem, de a táncot nem.

Csak pörgök, forgok az éveken át és tudom így is ez az igazi. Mert az igazi tánc kibírja a távolságot, kibírja az öregedést. Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám… de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje visszatér hozzám és együtt forgunk tovább.