Milyen lehet két karral négy kar ellen harcolni, dárdával szélmalomra támadni. Küzdeni a lapátokkal, felemelve az égbe, majd lefelé fordulva a földre dobva újra és újra. A szélmalmot óriásnak látva és inkább forogni végtelen, mint a harcot feladva.

Nekünk feketeöves szélmalomharcosoknak példaképünk, a Búsképú lovag, kinek testét páncél védi, de szíve átragyog rajta. Igazi lovag ő, nagylelkű,  a gyengék és elesettek önzetlen megsegítője. Talán megmosolyogjuk, de alázatosan fejet is hajtunk előtte, hiszen erkölcsi és lelki nemesség dolgában fölöttünk áll ő. A jó szándékú idealista halhatatlan alakja, aki bár a porba hull, elbukik, de a jó ügyért vívott, akár sikertelen harc létjogosultságára ő adja a  példát.

Vivjuk szélmalomharcainkat, de nem mindig csak a jóért, nem csak másokért, nem csak az igazért. Van, amikor szellemek ellen harcolunk, démonokat látunk besurranni lelkünk kulcslyukain. S ilyenkor rátámadunk képzelt ellenségeinkre, vélt fenyegetésekre. Sokszor nincs is miért, csak a küzdelemért magáért kardozunk, aztán az értelmetlen harcban elbukunk, porba hullva kifáradunk. S sírunk, hogy szélmalmok ellen harcolunk.

De van amikor tényleg meg kell vívni a harcot, akkor is ha újra es újra felkapnak a lapátok, megforgatnak, majd a porba dobnak. De mi felállunk és újra támadunk. Ha igaz a hitünk és erős az akaratunk, akkor ki kell, hogy tartsunk. Mert ilyenkor ha elbukunk is, az is lehet győzelem, ha mások megértik csatánk értelmét. Ha legalább egy Sancho Panza mellénk áll, akkor már megérte.

Van olyan is, amikor nem nagy, hősi dolgok állnak előttünk, csak a mindennapi küzdelmeink, amit olyan értelmetlennek látunk, mégis benne kell maradnunk. Ezt tesszük magunkért, a gyerekeinkért, barátainkért, bárkiért. Mert az életet forgatni kell, néha szélmalmon, néha mókuskerékben. Csak feladni nem szabad!

“Akit ma legyőztek, az holnap győztes lehet megint!”

– Cervantes –