Egyedülálló anya vagyok.
Speciális alcsoportja a szinglinek. Egy nagy láthatatlan skarlát S(ingle) betűvel a homlokomon. Pedig, ahogyan a szinglik többsége, általában az egyedülálló anyák sem kacagva, önként vállalják ezt a státuszt.
Én például egy Viharnak köszönhetem. Vihar valójában egy hosszúlábú, hosszúhajú, szégyentelenül fiatal miniszoknyás lánytünemény volt. Jött, kivillantotta hosszú combjait, meglibbentette hosszú haját, hatalmas szél támadt, villámok csapkodtak s Vihar elragadta a férjet, az apát.
Én pedig – a jókislány – itt maradtam és eldönthettem, hogy a legszebb női koromban, fiatalságom delén elpusztulok vagy elindulok a legközelebbi plázába, beszerzek én is egy minit, pár kiló rúzst és egy szempillaspirált. A második opciót választottam. Magamra rántottam én is a minit, összemaszatoltam az arcom különböző festékekkel, hátamra csaptam a csalódás hátizsákját, bal kezemmel szorítottam a húsz kilós elsőst, jobb kezemmel a huszonöt kilós iskolatáskát markoltam meg és elindultunk egy új, nem túl rózsaszín, de annál rögösebb úton. Botladozva.
S most megyünk. Néha kacagva, néha sírva, néha mérgesen, néha mókázva, néha visszafelé, de azért többnyire előre.
Megnéztem a Rossz Anyák című filmet és rájöttem, mi egyedülálló magyar anyák is tudunk olyan izgalmasat, drámait, vicceset és csöpögőset mutatni ebben a témában, mint a hollywood-i sztorik. Profi módon mixelem Bridget Jones-t a Rossz anyákkal.
A különbség mindössze annyi, hogy én az iskolába kísérve a gyereket ritkán találkozom jóképű, szobortestű egyedülálló apukával, aki még főzni is tud vagy akár szintén jótestű, elbűvölő mosolyú tornatanárral. Legjobb esetben sikerül jó messzire elkerülni az öreg, krákogó matektanárt, hogy ne kelljen elmagyaráznom neki újra és újra, hogy én hetente két körzőt veszek a gyereknek és fogalmam sincs hová tűnnek el.
Életem az iskola, uszoda, a munkahely, a terápiás ülések, a szupermarketek, a nőegyletek, előadások, tanfolyamok és a futópálya környékén örvénylik. Jó esetben pont ott vagyok térben és időben, ahol kell, de akkor jön a vicces rész a filmünkben, amikor nem.
Hétköznapjainkat a rend és a totális káosz egyvelege jellemzi. Nekem tökéletesen megtervezett napirendem van. Amit egy kiskorú tökéletesen össze tud kavarni.
Ha egy tizennégy éves fiatalemberrel élsz együtt, akkor igen, az teljesen hétköznapi, hogy a macska lehányta a legújabb shaggy szőnyeget pont akkor, amikor színházba indulunk, aztán az undortól a gyerek is és nekem sem sok hiányzott. Az már csak útközben derült ki, hogy valószínűleg azért hányt az a szerencsétlen állat, mert odaadta neki a méregdrága rokfort sajtot.
Az sem meglepetés, hogy otthonhagyja az úszásbérlet árát, így telefonon a terápiás ülés előtt három perccel kell körbekönyörögnöm az uszoda népét, engedjék már be a kiskorút, Istenbizony viszem a pénzt a jövő héten. A hülye körző/füzet/tornapóló stb missziók este kilenckor, mert akkor jut eszébe, hogy nincs, de nagyon kell. Az is mindennapos, hogy utolsó pillanatban derül ki, hogy hétvégéig kell az olvasónapló. Egy éjszaka alatt el kell olvasnom a Szent Péter Esernyőjét és aztán jön a diktálás. Az is mindennapos, hogy kovalens kötésekkel, megoldhatatlan matekpéldákkal küzdünk, mert nem jegyzetelte le jól és rosszul másolta le a tábláról.
Így egyáltalán nem meglepő, hogy átlagosan hetente egyszer én mondok fel nála, mint anya és Ő pedig hetente többször nálam, mint gyerek. De aztán mégis úgy döntök bírom én ezt. S akárhány helyen kell egyszerre lenni, akármennyi dolgot kell egyszerre csinálni, nekem ez menni fog.
Igaz, lett egy kis testképzavarom, miszerint az agyam szerint nyolc karom van, mint Sivanak, de valójában pedig kettő. Így minden potyog, törik, elveszik, kicsúszik. S akárhány liter üdítőt, tejet, akárhány kilónyi élelmet kell hazavinnem, akkor is tűsarkúban megyek, mert nem adom fel. S tudok egyszerre két helyen lenni, de legalábbis el tudom hitetni a telefonon, hogy már csak percek kérdése és ott vagyok és ha mégse sikerül, akkor majd azt mondom „dugó volt”.
S minden este egy győzelem. A hétköznap felett. S végül visszavonjuk a felmondást, maradunk, egymásra borulunk és megállapítjuk, hogy milyen jó móka az életünk.
Azért a legszentimentális pillanatok sem akadályoznak meg abban, hogy várjam kicsit az apás hétvégét, ami sajnos számalmasan kevés, mivel apukát messzi külföldi országba kavarta a Vihar. Arra a két egész napra aztán boldogan kovácsolok terveket arról, hogy hogyan olvasom el az összes halmokban várakozó könyvemet. Hogyan fogok találkozni az összes barátnőmmel, akinek megígértem. Hogyan leszek a buli irálynője az összes partin, ahová hívtak. Hogyan találkozom majd – végre már ezen a hétvégén – Christian Bale magyar alteregójával, akit akárhogy is hívhatnak, majd átnevezzük, a lényeg, hogy végre megtalál engem, miután már évek óta csak rám vágyik. Ja és még persze a szokásos szépítészeti programokat is beillesztem. Kozmetika, masszázs, manikűr, pedikűr, fodrász. Ez a minimál program. S persze jó hosszú futások és rengeteg alvás.
Ezen hétvégék tömör összefoglalója általában az, hogy alig aludtam, örültem, mert a szőrtelenítás legalább belefért. Futás is megvolt. Vállveregetés magamnak. S a Christian Bale alteregók ismét távol maradtak. Ezt nem nevezném a szabadságom kimaxolásának.
Sebaj. Jöjjenek a hétköznapok újra. S csak annyit kérek, ha megláttok minket, egyedülálló anyákat, a skarlát S betűvel a homlokunkon, ne dobáljatok meg és ne vessetek meg. Jusson eszetekbe a rokfort sajt a shaggy szőnyegen és mosolyogjatok ránk egyet.
