Szemtől szembe állunk, a levegőben lóg a súlyos csönd. Bennünk pengeéles ki nem mondott jégcsap szavak gyülekeznek, hézagmentesen töltik fel soraikat. Lelkünkben megfeszült a húr, s mint felajzott íj vár a harcra. A dráma növekedni kezd, az égig szeretne érni, a felhőket veszi célba. Körülöttünk különös láthatatlan szikrák pattognak az egyre fokozódó feszültségtől, fagyos tekintetünk ellenére a szemünk is szikrázni kezd. A pillanat lelassul órákig tart egy perc. A lélek néz most farkasszemet egy másik lélekkel, engesztelhetetlenül, telve kölcsönös sértettséggel és valami sötétebb érzéssel, mintha csak egyikünknek lenne hely ezen a világon. A mozdulatlan harag miközben egyre nagyobbra dagad, gúzsba köti karunk, összezárja ajkainkat, lábunk a földbe gyökerezik. De tudjuk, hogy minden párharc vérre megy.  Mindketten a robbanást várjuk, ami utat vág a szavaknak, hogy tűhegyes nyilakként kirepülhessenek és s szíven találják a másikat.

Pedig nem kellene pattanásig feszülni, csak ívben hajolni. Pengethetnénk másképp is a húrokat, játszhatnánk is lelkünkön, akár egy hangszeren, nem kell, hogy az erő fegyver legyen. Hajoljon lelkünk finoman jobbra vagy balra, hogy a húr ne legyen se túl feszes, se túl laza. Ne pattanjon el, feszüljön pont úgy, hogy szépen zengjen. S lelkünk dallama visszhangot keltsen a másikban, rezegjen vele, erősítse fel a hangját, tompítsa el haragját. Eltehetjük az íjat, nem repül ki nyílvessző, csak egy sóhaj. S lágyan elindul egy közös dal.