Gyerekkoromban boldog voltam. Önfeledten, maszatosan, sebekkel tarkítva, száraz kiflit rágcsálva. Fel sem tűnt, észre sem vettem, nem akartam az lenni, mégis az voltam. Nem rágódtam a dolgokon, nem analizáltam magam, a szüleim, a barátaim, az életem. Nem akartam megfelelni senkinek, még magamnak sem. Csak léteztem, beleszőttem magam az univerzum szövetébe, spontán mintáztam meg a mindennapokat. Tanulni akkor is tanultam, megtanultam mindent, amit lehet. Tanultam az iskolában. Tanultam anyától sütni-főzni, tűbe cérnát fűzni. Tanultam mamától virágot ültetni, gondozni, meggybefőttet dunsztolni. Tanultam apától fát vágni, rádiót szerelni, állatot szelídíteni. Tanultam papától szögelni, széklábat csavarozni, szépen írni. Tanultam a nagylányoktól sminkelni, illatos papírra szerelmeslevelet írni, álmodozni. Tanultam a fiúktól sárban biciklizni, focizni, csapdával egeret fogni, parittyával sörösdobozokat lövöldözni. Önfeledten, boldogan.

Nem emlékszem mikor változott ez meg, mikor vesztettem el a spontaneitásomat. Talán a középiskolai iskolapadban hagytam ott egyszer a félig megevett téliszalámis szendvicsemmel és a fehér tornacipőmmel együtt. A szendvics még ott volt másnap is, de a fehér tornacipő és a spontaneitás végleg eltűnt. A mindennapok más mintázatot vettek fel, szabályokat követtek, fáradttá és unalmassá váltak. Érdemjegyek és a percek mentén mértem magam. Hirtelen szűk lett a világ, beszorultam a monoton, közömbös órákba. Nem volt már időm reggeltől estig a mama kanapéján olvasni, egyik meséből a másikba belezuhanni, egyik világból a másikba utazni. Leginkább a tankönyveket forgattam. S bár szerettem tanulni, de egyre inkább azért tanultam, hogy ötöst kapjak és nem azért, mert kíváncsi voltam. A legjobb tanuló akartam lenni. A „legjobbság” lassan életem minden területére beterpeszkedett. Mindenben a legjobb, sőt a tökéletes akartam lenni. Legjobb tanuló, tökéletes munkaerő, szuper anya, csodás feleség. Arról álmodtam, hogy ez leszek majd. S persze arról is, hogy nagyon boldog leszek. Hiszen, ha valaki a legjobb, akkor csakis boldog lehet.

A befektetett munka majd meghozza a gyümölcsét, gürcölök sokat és a végén, mint hernyóból a csodás pillangó, kibomlik a tökéletes életem. Sajnos a hernyóból nem színes, könnyed pillangó született, hanem egy herkulesbogár, aki a testsúlyának az ezerszeresét is meg tudja mozgatni. Én is úgy éreztem végtelenül erős vagyok, bármit meg tudok csinálni és mindent le tudok győzni. Fáradhatatlan voltam, mint egy örökmozgó, mentem, tettem, a legtöbbet, a legjobbat, de csalódnom kellett, a boldogság csak nem akart kivirágozni.

Először csak néha- néha, aztán egyre többször jutott eszembe az a kislány, aki órákig tudott a mamáék szénapadlásán olvasni, elvarázsolódva a történetet szövő, egymásba kapaszkodó szavaktól s csak a korgó gyomra hozta le onnan. Vagy, aki az Aranyos patak partján a szúnyogcsípéseit vakargatva, órákig nézte, hogyan mutogatja habos fodrait a víz. Vagy, aki úgy ette a sült oldalast, hogy még a haja is zsíros lett tőle.

Hiányozni kezdett az az önfeledtség, amit akkor éreztem. Akkor boldog voltam, mondtam magamnak. Lehet, hogy a kemény munka, a végtelen bizonyítani vágyás nem elegendő a boldogsághoz? Szükségem van az elvesztett spontaneitásomra, önfeledt perceimre is.

Óvatosan kezdtem, apró lépésekkel. Először csak pillanatokat. Egy csepp öröm, egy aprócska nevetés, egy pár perces nyugalom, egy pár oldal elolvasása egy könyvből a padon, egy korty finom kávé. Nem dőlt össze a világ. Felbátorodtam.

Aggódás helyett nagy levegőt venni, majd lesz valahogy. Otthagyni pár olvasatlan e-mailt és helyette embereket megfigyelni a parkban. Este sétálni menni csak úgy, valamerre, céltalanul. Kezdtem ráérezni az ízére. S azon az estén, amikor táncolni kezdtem a nappaliban egyedül, a Próba rockbalett zenéjére, akkor hirtelen úgy éreztem, végre a herkulesbogárból pillangó lett.

„Ha a lélek oly önfeledt, hogy észre sem veszi, amikor virágokat gyűjt csokorba a kéz.”