Próbáljuk elképzelni a végtelenséget, amikor nem kezdődik valami valahol és valamikor és nem is végződik semmikor és sehol. Nem könnyű, hiszen emberi létezésünkben mindennek van kezdete és vége. Elkezdünk egy napot, egy iskolát, írni egy cikket és aztán befejezzük. A napot, az iskolát, a cikket. Kisebb vagy nagyobb történések, de van kezdetük és végük. A földi létünknek is van kezdete a születéssel és vége a halállal. Saját történetünk azonban csak egy része a mindenségnek.
Hogyan lett a világ a teljességből? Próbáljuk megérteni, hogy valaha csak a semmi létezett. Időtlen, osztatlan egység, az ősvalami, egy végtelen, határtalan energia, amely magába zárta az erőt, harmóniát. Aztán egy sóhajtás a semmiből, a pillanat egy villanásnyi része alatt a Teremtő úgy döntött, megteremti saját maga tükörképét, az anyagi világot. S benne a Földön létrejött emberi létformát. Mennyit gondolkodunk erről, létezésünk értelméről, hogy válaszokat találjunk, mivégre születtünk.
David Bohm fizikus állítja, hogy a valóság mélyén rejtőzik egy implicit rend. Jó lenni ebben az érzésben, elhinni azt, hogy az univerzum intelligenciával és szándékkal van megtöltve és hogy ennek mi is részei vagyunk és van értelme életünknek. Egy magasabb szintű rendezőelv létezik, amelyben azt a hitünket megtaláljuk, hogy bármi is történjen, végül rendben lesz minden, hiszen az univerzumban rend van. Amit a Teremtő létrehozott, arról gondoskodik.
Az ember amikor megszületik, a létezése tudatával belép ebbe a világba és részévé válik. Nem tehetetlen bábként, hanem aktív alakítójaként. A Szentírás mondja: „Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert.” Az Isten képmása az ember anyagtalan részére utal, a lélekre. A lelkünkből jön mindaz az érzés, vágy, kreativitás, ami emberivé tesz minket.
Mindenki ugyanolyan lelket kap, hiszen mindenki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Nincs kisebb vagy nagyobb, jobb vagy rosszabb, több vagy kevesebb lélek. Amikor a világra jövünk, mindenkiben ott van a lélek, ahogyan Jung írja, az a legbelsőbb önvalónk, ami egy saját küldetéssel érkezik, ami képessé tesz minket arra, hogy alakítsuk magunkat és a körülöttünk lévő világot. Amit létrehozunk abban természetesen van különbség, mert különböző körülmények között nevelkedünk fel, más és más hatások érnek, de a lélek értékét nem a létrehozott eredmények határozzák meg. Minden lélek ugyanannyit ér.
A lélek megszületve sérülékeny. Kell valami, ami megvédi a lelkünket ebben a világban. Ő lesz az egó. Az ő feladata, hogy megtanítsa a léleknek a földi létezés feladatait, hogyan kapcsolódjunk a fizikai környezettel, hogyan tartsuk életben magunkat és hogyan tudjunk együttműködni a többi emberrel.
A lélek ereje a szeretet. Szeretetből szeretne valamit létrehozni, szeretetből kapcsolódik valakihez. A legbelsőbb önvalónkból származó isteni szeretet vezérli. A létrehozott értékek, az eredmények az egóhoz tartoznak, az ő ereje az akarat. Az egónak is nagyon fontos szerepe van, de ha valaki csak egóból működik az elveszíti a finom lelki tartalmakat és nem az a küldetés vezérli, amiért itt van ebben a világban, hanem a siker, a győzelem.
A léleknek és az egónak együtt kell végig táncolnia ezt a létezést bennünk, összekapaszkodva, hol erre, hol arra fordulva, de ugyanarra a ritmusra, összehangoltan. Mindig tudják mikor ki vezet, mikor szükséges az erő és mikor a szeretet.
Az egó számára a kézzelfogható, megtapasztalható dolgok jelentik a valóságot. Abban kell jól reagálnia, cselekednie. Nem könnyű a feladata, mert hiszen maga a valóság sem objektív tőlünk független valami, hanem az ember szubjektív megélése valamilyen történésről. Az ember nem azt hiszi el, ami itt van, hanem azt, amiről azt hiszi, hogy itt van. Nem elektromágneses hullámokat lát, hanem fényt és színeket. Nem a légnyomásváltozást érzékeli a dobhártyáján, hanem hangokat hall. S ezeket, mint realitást érzékeli. Ha nincs légnyomásváltozás, akkor nem hall hangokat.
A léleknek minden valóságos, amit el tud képzelni. Imaginációban, transzállapotban megkérdezem a csöndes terápiás szoba foteljében ülő klienst, hogy milyen hangokat hall a réten, amit most elképzelt és azt mondja „madárcsicsergést, a szél susogását”. Lelkünkben megjelenő képzeleti képeink hasonló folyamatokat váltanak ki az agyunkban, mint a reális tapasztalat. Megélhetjük ugyanazt az élményt, mintha a valóságban ott lennénk.
Ez a lelkünk szabadsága, ahol korlátozott tudatos létezésünk visszakapcsolódhat a teljességhez, a végtelenséghez, az isteni rendhez.