Ha azt szeretném érezni, hogy jó helyen vagyok, akkor elkezdek csinálni valamit, amiről azt gondolom létrehoz valamit. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég ha hazahozom a piacról a gondosan kiválogatott árukat. Letörlöm a párkányt, a tálat odateszem rá, az árnyékba, hogy ne barnuljon túl gyorsan a barack, feszes maradjon, mint a fiatal lányok bőre. Szépen elrendezem a tálba a gyümölcsöket, még a paradicsomok is odaférnek. Aztán jöhetnek a többiek, zöld húsú cukkini és uborka, szép volt ma az áru, vettem paprikát, brokkolit és spenótot is. Egy kis zöldet teszek a vázába, virág nélkül is szépséges. Gyönyörű duzzadó levelű bazsalikomot is hoztam, ki kellene ültetni, mert holnapra elfonnyad. Elmélyültem túrom a kezem bele a földbe, körmöm alatt fekete lesz a fehér. Úgy néz ki most, mint egy dolgos kéz. S most nem is lenne teljesen alaptalan azt feltételezni, hogy végül is nézhetek ki vagy éppen tehetek úgy, mint akinek a keze alatt növekszenek a dolgok. Néha-néha úgyis a szó legszorosabb értelemben földhözragadt vagyok. Minden nap hozzákötöm magam saját rögeimhez. Nem vágyom óriási dolgokra, hatalmas változásokra, nincsenek grandiózus terveim. A napok szépen sorakoznak egymás után. Az élet pillanatok sorozata, minden pillanat lehet egyszerű, nagyszerű vagy nehéz, de sebaj az is elmúlik egy pillanat alatt.

A bazsalikom büszkén feszít a nagy cserépben, morzsás fekete körülötte a föld. Megihletett, gyorsan készítek egy bodzás, bazsalikomos limonádét, leteszem ezt is az árnyékba, a párkányra, ne legyen túl hideg, csak friss. Most jöhet a lecsó, csempészek bele a cukkíniből is, ne haragudj majd érte, most a lecsóban van a helye.

Nekem meg itt, a konyhában. A helyemen vagyok. Holnap majd keresek valami mást, ahol jól leszek.