Ha Újév, akkor fogadalom. Nem fogadom meg, hogy mit nem fogok tenni ebben az évben, s azt sem mit fogok tenni. Nincs akkora ereje ennek a napnak, nem hordozza az év háromszázhatvanöt napjának magvát, nem sarjadhat ebből az erőm. Bár nagyon nagy a kísértés, hogy megtervezzek előre mindent január másodikától, szilveszterig. Kicizelláljak minden napot. Ez itt februárban mondjuk mosolygós lesz, ez a másik itt márciusban szomorkás, májusban meg legyen pár sírós is. Még azt is megtervezhetem, hogy milyen ruhát veszek fel, milyen könyvet fogok elolvasni, milyen parfümöt viselek. Mikor veszek ki szabadságot, hová utazom és mennyi időre. Mikor és mennyit futok, mikor engedek meg magamnak egy pohár bort. Nem kockáztatok semmit, mindent gondosan átgondolok, megtervezek, kianalizálok. Meglepetéseknek kevéske helyet hagyok minden napon, talán két centiméter elég lesz egy lapon. Megtervezem előre az életem, menő dolog, elnevezem Éves tervezőnek, beköttetem szépen, polcomra felteszem és holnaptól minden nap reggel előveszem és elolvasom mit terveztem magamnak aznapra. S teszem a dolgom, ahogyan meg van írva. Teljes kontroll, nem lesz probléma. Ez lehetne a fogadalom. Átgondoltan, megfontoltan. Ennek van értelme. Nem csak úgy hebehurnyán, fogadkozni ezt meg azt. Mint például, ebben az évben megtanulok hegedülni, végre lefestem a teraszt. Előveszem újra az oroszt és felfrissítem a nyelvtudásom. Húsvétra festek tojást. 2023 kilométert futok. Kidobom a kedvenc barna western csizmámat, amit már a hajléktalan sem visz el, annyira lepukkant, de nem volt erőm eddig kidobni. Most majd lesz. Lesz vagy nem lesz. Nem tudom. Ezért nem fogadkozom. Belátom, hogy nem tudok ilyen fogadalmakat tenni, mindent megtervezni, belátni, megcsinálni, megtanulni.Egyetlen egy Fogadalom van, amit szeretnék betartani. Megfogadom, hogy ebben az évben meggyógyítom a szívemet. Évek múltak már el azóta, hogy összetört és sebesült azóta is. Összedrótoztam, ami összetartotta, de a reménytelenség és a szomorúság ott maradt benne, amitől folyton sebes lett és vérzett. Fehér gyolcsokat tettem rá, de az is mindig átázott vörösre. Cserélgettem a gyolcsokat, de a drót nem védte meg, újra átdöfték. Nem volt más választás páncélba vontam. A páncél nagyon nehéz, a mellkasomat nyomja, alig kapok levegőt. Megfogadom most, hogy kibontom a páncélt, leveszem a gyolcsokat és a drótot. Meggyógyítom a szívem, nem kóklerkedem rajta tovább dróttal, páncéllal.Nem tudom mi kell hozzá pontosan, olyanokra gondoltam, mint sok futás, sok mese-, vers-, novella-, esszéírás. Vagy akár egy egész regényt is megírhatnék. Könyvet olvasni, amennyi csak belefér. Ruhacsomag és kenyér a hajléktalannak, adományok. Sok szép pillanat, perc, óra, nap a barátokkal, családdal és sok-sok nevetéssel, kevés sírással és még minden más meglepetés, amit még el sem tudok most képzelni.S hiszem, hogy minden széppel-jóval kinyílik egy virág bennem, a gyökere, a levele, a szirmai körbefogják a szívemet, nem engedik többé szétesni, összetörni. S egyszer talán teljesen meggyógyul, s a beforrt sebek hegeit eltakarják a virágok szirmai.Fogadom.
