Ül a lábamnál, most éppen így esik jól neki, a fotelnek támasztott háttal, szemét lecsukva és hallgatja, ahogyan olvasok. Csak ketten, együtt, ebben a közösen összehurkolt, a világról leválasztott térben. Leválasztottuk magunkat a jelenről, ő a fülével, én a szememmel és a számmal. Mindketten ugyanabban a történetben vagyunk, valahol távol, valahol máshol, távol a valóságtól. Együtt utaztunk oda és most élvezzük ezt, mint a tinik, amikor ugyanazt a zenét hallgatják, egyik fülhallgató az egyikük, a másik a másikuk fülében, csak a maguk privát terében, más nem hallja a zenét csak ők. Házibuli, emlékeztek, nekem még megvan a jelenet. Az intimitás szigete a zajban.

S egy kicsit olyan is ez, mint jó pár éve, amikor a mára már fiatalemberré cseperedett kis lurkónak olvastam esténként mesét. Bár a kismanó nem nagyon tudott csak hallgatni, mindenre rákérdezett, hogy hogyan bírja el a kacsaláb a palotát, miért bántják Hamupipőkét a testvérei, mit esznek a törpék, mit esznek az óriások… Ez is jó volt így, a kérdésekkel összekapcsolta a mesét és a valóságot, ide-oda ugráltunk Meseország és a gyerekszoba árnyai között. S aztán elfogytak a kérdések és a meséből szépen lassan átcsúszott az álmok világába.

Van, aki saját maga nem szeret olvasni. Húsz évvel ezelőtt még igencsak elcsodálkoztam azon, ha valaki ezt mondta. „Nem szeretek olvasni.” Elfogadtam, de aztán azt tapasztaltam, hogy jó, hogy nem veszik elő a könyvet, de a történeteket viszont szeretik meghallgatni.

Én pedig szeretek felolvasni. Az olvasás iránti extrém vonzódásomat, az olvasás élményét próbálom ezzel kicsit szociálisabbá tenni, mert megértem, hogy nem túl jó, hogy közöttem és a többi ember között könyvekből épül barikád. S érdekes is ez a fajta kapcsolódás, amikor nem a saját gondolataimon, érzéseimen, szavaimon keresztül kapcsolódom a másikhoz, hanem egy történeten keresztül. Megkeresem azt a könyvet, ami most rólam vagy róla vagy kettőnkről szól és engedem, hogy az író szavaival mondjam el, mi az, ami foglalkoztat, amiről érdemes most hallgatni egy történetet. Aztán talán a saját érzések, gondolatok, szavak is megjönnek.

A terápián is szoktam mesélni. Mindenki, aki jön hozzám megvan a saját története és mindig van egy mese, amivel erre rá tudok kapcsolódni. Ők is behunyt szemmel, ellazulva hallgatják a történetet és megélhetik azt, hogy végül győz majd a jó és pusztul a gonosz.

Mert minden jó, ha a vége jó.