Mennyit küzdünk, hogy ne jusson eszünkbe, nemhogy direkt, de véletlenül se. Ne legyen ott minden napunkban, éberen vagy álmunkban. Sok-sok elvesztegetett idő és erő a harcra.

Eltenni a fényképeket, nem nézni az üzeneteket. Elajándékozni a könyveket, törölni a zenéket, amiket szeretett. A filmeket is kiszelektálni, fölösleges újra és újra sírva fakadni ugyanazoknál a jeleneteknél. Lépésről lépésre próbálni kilúgozni, elhalványítani az emlékeket. Nem enni pizzát és rizst, mert ha igen, akkor mindig magunk előtt látnánk a kis folyó menti vendéglőt és őt, ahogyan néz és a szemében az aranypöttyök végtelen táncot járnak. Még az illatát is érezni lehetne ilyenkor, az övét, a folyóét és az olvadt sajtét. Leszokni arról, hogy futás közben mindig az ő szemét kutassuk a szembe jövők arcában, hogy az ő hangját keressük az emberek társaságában. Elkerülni a helyeket, ahol ott lehetne, s csak olyan ruhát, cipőt hordani, amit nem szeretne. Nem írni hozzá mesét, verset, egyetlen sort se.

Keresni mások társaságát, mással sétálni, futni, enni, színházba menni, táncolni. Azt hisszük ez elég lesz, az új élmények majd rárakódnak a régire és onnan csak néha-néha tud felszivárogni egy-egy kósza foszlánya a múltnak.

Tévedés. Az emlékek sűrű és kesze-kusza hálójában nem lehet rendet rakni, szétválasztani az összekapaszkodott képeket, kidobni lomtalanításkor a fölöslegesnek ítélt pillanatokat. A múlt darabkái úgy hurkolódnak össze, mint a mama fiókos szekrényén a horgolt terítő apró szemei. Főleg, ha egy olyan érzelem a horgolótű, ami olyan erősen tokosodott be az ember lelkébe, hogy kitéphetetlen. Átalakíthatjuk, ha szükséges lesz, de nem lehet kiműteni. Az ilyen érzelmek kötik össze az élet végtelen szövetében a marcipánszivecskéket Londonnal, a túrós palacsintát Zebegénnyel, születésnapot a Cactus Juice-zal és a fogfájással, szakdolgozatot a konyhasarokkal, a tengert a káposztás burekkal és még annyi mindent annyi mindennel.

S elég az egyik vagy a másik sarkát megrántani ennek a szövetnek, rándul az egész, végig hullámzanak az emlékek és partra vetődnek pontosan ott, amit annyira el akarunk felejteni.

Photo by Andreia Nabeiro