Ülök a szellőhűvös teraszon egy novellát írok és ahogy szaporodnak a sorok, megidéződnek a gyerekkori nyarak, a hajdanvolt-mamárseholsincs kezek puha érintése, a készülő rétes illata, a kedves hang, ahogyan már sosem fog elhangzani a nevem ebben az életben. Emlékek bújnak elő és körbe fognak, elandalítanak.
Mindannyian dédelgetünk megismételhetetlen perceket. Őrzünk valahol a lelkünkben egy ízt, egy illatot, amely összekapaszkodik régmúlt nyarak melegével, frissen hullott hó hűvösével, tavaszi reggelek lassan felragyogó fényével. S véletlenszerűen előbukkannak, amikor megrezegtetjük emlékezetünk pókhálóját. Visszarepítenek ezek a hangok, ízek, illatok valahová, amely bevésődött lelkünk egy részébe. Akkor még nem tudtuk, hogy az a pillanat milyen becses lesz majd egykor. Ha lehunyjuk a szemünket, szinte érezzük az illatot, a hangot, látjuk a drága embert, aki úgy tudott nevünkön szólítani, ahogyan senki más nem. Vagy érezzük a másik drága ember fejszéje alatt széthasadó fa friss illatát, s halljuk vidám fütyörészését, amikor pakoljuk szépen halmokba a felaprított fát. Képek róluk, akik ott voltak mellettem, amíg csak tudtak. Akik cseppekben vagy akár vödrökkel öntötték belém a világot, olyanra színezve, ahogyan ők látták. S végül ebből lettem én. A tejszínes eperből, a patak vizéből a kert végében, a szénapadlás illatából, a borsófejtés közbeni meséből, a hajnali kakaskukorékolásból. S még megannyi millió pillanatból, amit velük töltöttem.
Sokszor ott szerepelnek a novelláimban, történetekké kapaszkodnak össze az emlékfoszlányok. Fontosnak érzem, hogy visszaemlékezzek arra honnan is jövök, kik voltak azok, akiknek a génjeit örököltem. Melyik tulajdonságom kiben tükröződik és nevetek, amikor eszembe jut, hogy ugyanolyan makacs, konok vagyok, mint a Mama és ugyanolyan kíváncsi, mint Apu. S nem csak a gének, de a mozdulatok, gesztusok is itt vannak velem. Ugyanúgy jegyzetelek a könyvek szélére, mint a Papa és ugyanolyan sorrendben vasalom ki az inget, mint Anyu.
A pszichológia úgy hívja séma. Én úgy hívom csoda. Mert bár nem mindig jó az, amit hoztunk magunkkal a gyerekkorunkból, de arra mindig van mód, hogy átírjunk magunkban működéseket, ha azok nem a legkedvezőbbek számunkra. De arra, hogy a világból ne tűnjön el mindez a bölcsesség, elfogadó szeretet, ezek a nagyszerű emberek nyom nélkül, csak ez a megoldás, hogy magunkban hordozzuk őket tovább. Ezekből lesznek a mi történeteink.
S amikor meg akarjuk egymást ismerni, akkor elmeséljük egymásnak a saját történeteinket. Te elmondod, mennyit nevettetek öcséddel, ahogyan krétával rajzoltál Papád arcára, amikor ebéd után szundított egyet, én elmesélem, hogy megittam a Mama kávéját és egész éjjel ébren ültem. Nevetve visszaemlékszel, hogy elloptad a papád motorbiciklijét és azzal villogtál a szomszéd lánynak, én pedig, hogy egész nap benn bujkáltam a Mamáék hálószobájában, mert kinn köröztek bicajjal a fiúk a kertünk előtt.
S talán eszünkbe jut, hogy mi is aduk át magunkból darabkákat a gyerekeinknek és ilyenkor visszarettenünk éveket, hogy jaj, vajon mindent megtettünk-e, hogy ők is olyan emlékeket vigyenek magukkal, amire jó lesz visszagondolniuk és szívesen építik fel belőle saját maguk csodáját.
