Vele álmodtam. A kitudjaholvan valóságban theta hullámokon utaztunk együtt. Kértem és elhozta nekem Sandman, az álmok ember alakú Istene. Puha, aranyló álomport fújt rám, tele lett vele a szemem és a szám. Tüsszögtem kicsit, de a szemem lassan lecsukódott és már merültem is egy másik dimenzióba, egy másik valóságba.

Agyam a dimenziókaput nyitogató szerkezet, amelyet átállítok egy másik hullámra és a lehetetlen lehetséges lesz, a távoli közelre kerül, s megsimogathat a kéz, amely nem érinthetett. Megnyílik egy másik tér, amelyet ugyanúgy az én elmém alkot. Amikor lefekszünk aludni, elfordul a világ, napközbeni gondolataink, érzéseink kavarogni kezdenek és összefűződve Sandman csillogó álomporával olyan kép mutatkozik, ami magyarázatot vár. Azt hisszük értenünk kellene, értelmezni, mit is jelenthet mindez. Hiszen ez is mi vagyunk, de a nappal még világosnak tűnő gondolatok az álom varászködén keresztül tótágast állnak és a racionálist felváltja a varázslat. Éjjel nem áll ott gátként saját óvatosságunk, a logika nem szab határt, így aztán minden félelem, vágy és bolondság gátlástalanul kavaroghat az álom dimenziójában. S ez az örökös dervistánc zavarba ejtő, furcsa módon izgalmas. Mintha lenne egy saját forgatókönyvírónk, aki éjjel ébred és előrántva pennáját, álomporba mártva kis papírcetlikre írná meg éber állapotunk pillanatait s aztán egy nagy zsákba szórná, összerázná és véletlenül szedegetné ki újra és ragasztaná fel egymás után az álommozi vetítővásznára. S mi nézzük az ismerősnek tűnő s mégis annyira idegen világot, amely néha megrémít, néha örömet hoz, néha vágyakat elégít ki.

Mi lenne, ha áthozhatnám az álomvalóságot az ébervalóságba? Ha álmodnék egy rózsát és felébredve a kezemben lenne, akkor mit tennék?

Bizonyos értelemben egész életünkben álmodunk, csak napközben kicsit jobban tudjuk ellenőrizni, elrendezni mi az, amit látunk. Vagy azt hisszük. De nem tudhatjuk valójában mi a valóság, ami körülöttünk van, mert a világ, amit észlelünk, az valójában bennünk van. A szemünk látja, a fülünk hallja, a kezünk tapintja, az orrunk szagolja, a nyelvünk pedig ízleli a körülöttünk lévő világot és aztán mindez bekerül az agyunkba és ott valósággá transzformálódik. A mi saját valóságunkká. De akkor a világ nem is kívül van, hanem belül. Ahogyan mi megtapasztaljuk. S ez a pillanat, amikor az intellektus megbénul és belebonyolódik a létezés szövevényes hálóiba.

Amikor éjjel van, az értelmezés kicsit lepihen. S álmunkban is látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagolunk. Pedig kívül szinte mozdulatlan a világ. Akkor mégis milyen valóság felszíne tükröződik át, milyen dimenzió nyílik?

Hozz nekem álmot, Sandman, ma éjszaka is, hogy átragyoghasson egy másik lét, amelyben én én vagyok és egy másik én is én vagyok.