Mondd mit tennél, ha bármi lehetnél? Repülnél szabadon vagy lógnál kábán láncokon? Katicabogarat, pillangót kergetnél vagy inkább préda lennél, befogott, preparált rovar egy fehér lapra tűzve? Táncolnál az esőben, forognál szédülten vagy kucorognál az eresz alatt a villámoktól rémülten? Hallgatnád az őszi erdőben a szelet, ahogyan a fák ágain fütyül, madarakkal kontrázva, fergeteges tapsra várva vagy inkább ülsz súlyos csöndbe burkolózva. Magot vetnél vagy vihart aratnál? Télre madáretetőt készítenél és fákra akasztanál vagy elkergetnéd az almafáról a feketerigót?

Te döntesz. Mivel ember vagy, Te döntesz.

Az állatokat az ösztöneik vezérlik és nem kételkednek abban, hogy helyes-e, amit tesznek, csak ösztönösen cselekszenek. Mi szinte sosem tudjuk helyesen cselekszünk-e vagy nem. De nagyon szeretnénk. A jövőbe akarunk látni, előre lejátszani az összes létező alternatívát, hogy biztosan tudjuk helyesen lépünk önmagunk bábujával az élet sakktábláján és nem ütnek le, hagynak cserben, csalnak meg, vernek át. Nem kapunk két lépésben mattot. Nehéz a döntés. Minden döntéssel lefűrészelünk egy ágat az életfánkról. Minden döntésünk veszteség, egy lehetséges alternatív életünk feletti gyász.

Mi emberek, szabadságot kaptunk. Szabadon dönthetünk. Nem állati ösztönök vezetnek. Tudatosan, megfontoltan döntünk. A saját akaratunk alapján. S ezzel együtt a nyakunkba kapjuk a felelősséget is. Mi vagyunk az ok és az okozat. Mázsányi teher a lelkünkön. Akkor most, hogy is van? Szabadok vagyunk, tonnányi felelősséggel?

S miféle szabadság is ez? A racionalitás rózsaszín sztaniolpapírjába csomagolt látszatszabadság. Próbáljuk elfelejteni, hogy milyen mértékben vagyunk kiszolgáltatva az ösztöneink, a tudattalanunk, a környezetünk hatásának. Ösztönök, hormonok, elveink, értékrendünk mindannyi kihívói csak nevetnek rajtunk. A homo sapiens is eredendőan ösztönlény, hormontartály, amit évezredek alatt a prefrontális lebeny színpadra lépésével próbálunk leplezni. S a dobogó legfelső helyére emeltük a tudatosságot. Boldogan düllesztenénk a mellünket, ha valaki a hátsó sorból nem kiabálna be hangosan, hogy „ne dőlj be barátom önmagadnak, milyen tudatosság? Elvárások, gondolj csak az elvárásokra!” Kéretlen beszólogatónknak igaza van.  

Mi emberek, elvárásoknak akarunk megfelelni. Megfelelni annak, amit Isten elvár tőlünk, amit a többi fontos vagy kevéssé fontos ember elvár tőlünk és amit magunktól elvárunk. S ha nem sikerül megfelelni, akkor szorongunk. Hol is van itt a szabadság? Hol van döntéseink szabadsága, s az illúzió, hogy magunk irányítjuk az életünket?

A királyi út az önismeret, bevilágítani a tudattalan barlangjának járataiba, szelídítgetni az ösztönöket, átszűrni a hormontartályt, elsöpörgetni az elvárások hóbuckáit. Dönthetünk úgy is, hogy nem veszünk tudomást ezekről az erőkről vagy dönthetünk úgy, hogy a teljes valósággal akarunk szembenézni. Választhatsz a piros vagy kék pirula között: a teljesebb, szabadabb életet választod egy kegyetlenebb valóságban, vagy megmaradsz a tudatlanságban. Ha a tudatlanságot választod, akkor hagyod, hogy a biológiád, a tudattalanod és a környezeti hatások játékszere légy, akik úgy dobálnak, mintha piros pöttyös labda lennél egy óvoda udvarán. Önmagunk megismerése ráébreszt, hogy milyen is a valóságunk és csak így tudunk valódi kapcsolatba lépni másokkal is. S a kör újraindul, mert önmagunkat teljesen megismerni önmagunkon keresztül nem tudjuk, csak mások tükrében.

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másokban moshatod meg arcodat.”