Olyan váratlanul, hirtelen jött, hogy nem tudtam megkapaszkodni se. A kegyetlenség ott kapott el, ahol a legsérülékenyebb voltam. A mellkasomban még mindig üresen tátongó hiánylukamat ragadta meg és húzott, vonszolt magával. Cafatokra tépte közben a remény virágait, szétszórta őket a porba, ott sorvadtak el mind. Én pedig lebénulva a fájdalomtól nem tudtam egyet sem megmenteni belőlük, csak zuhantam egyre lejjebb és lejjebb ahogyan a kegyetlenség rángatott át a mindennapokon, míg végül a verem mélyére taszított. „Innen már legalább nincs lejjebb” – gondoltam és felnéztem, ahol nagyon magasan derengett valami fény. Nem sok élet maradt bennem, szívtranszplantációra nem volt mód, így zeneinfúzióra kötöttem magam, ami ugyanazt a dalt csöpögtette belém végtelenre állítva. Lassan visszatért a pulzusom, a szívdobogásom is felvette jól ismert ritmusát. Kellett még egy kedvenc könyv, belekapaszkodtam és emelt vissza a föld felszínére ebből a homályos, penészszagú barlangból. Amikor pár nap elteltével újra a zöld füvön üldögélhettem a kedvenc kávémmal, addigra a szám már mosolyogni is tudott. S eldöntöttem, nem adom meg magam olyan könnyen, nem engedem, hogy bármiféle bántás csak úgy leteperjen, verem mélyére lökjön. Zenével, betűkkel visszapumpálom magamba az életet, újra ültetem a remény apró virágait és ezek után nagyon vigyázok kinek engedem, hogy akár egy pillantásra is bekukkanthasson a lelkembe.