Könnyed lebegés, a földről felemelő érzés. Kívül színes, belül tágas, levegős. Nem érint az utca pora, eldobott szemét mocska. Fentről szemlélem a nyüzsgést, nagy léptekkel menést, óvatos botorkálást, táncos léptekkel haladást. Elszakadok, szárnyalok, talán visszajönni sem akarok. Madarak repülnek el mellettem, kicselezem a csőrüket, nehogy kipukkasszanak. Aztán felhők vesznek körül, eljátszom, hogy egy vagyok közülük, csak színesben. Forgok, pörgök a levegőben. Kívül is könnyed, belül is súlytalan. Könnyűnek érzem magam. Egy ideig jól esik a távolodás, de kezd elfogyni a levegő, elkap a rémület, hogy ennyire egyedül vagyok. Kellene egy madzag leggömb önmagamra, ami a földre újra visszahúzza. 

Lehetnél Te a zsinórom, aki most a földre tekeredve alszol. Összeköthetnénk magunkat egy biztonságos vitorlás csomóval, nyolcas ábra csomó vagy Bowline. Mindegy, csak jó erősen tartson. Ne szálljak el, ne hagyjam el a földet, ne sodródjak az égen. S lebegésemmel Téged is felemellek, nem kanyarognál a porban, szálfaegyenesen állhatnál. Te lehorgonyoznál, én kiegyenesítenélek. Én lennék a léggömb, Te a zsinór. Örökre, a valóságba kötve.