Álmodtam tegnap éjjel. Ott volt velem. Olyan volt a csókja, mint az olvadó vaj és az ölelése is olyan puha volt, mintha egy meleg takaró venne körbe vagy egy habos felhő emelne magasra. Alig értettem, amit suttog, úgy hangzott, mint a nevem, csak egészen picire összehajtogatva. Messziről hajolt le hozzám, félig beleolvadva az ablaküvegen átragyogó holdfénybe és végül teljesen eltűnt a világossággal.

Újra egyedül ébredtem.

Felsöpörtem megint a teraszt, tele fújta a hajnali friss szél szirommal. Hagyhatnám így is, lehetne virágszőnyegem odakinn, de jobb lesz ez így. Megtisztulva, egyszerűen lesz szép, semmi szentimentális sziromeső. Kimosom az álmot a szememből, ne maradjon lehunyt szemhéjam mögött az arca, eltakarítom az emléknyomokat.

Belül is elkezdett fújni a szél, nem viharos, csak olyan lassan ébredő. Nem elég erős még, hogy eloltson bármilyen lángot vagy parázzsá hamvassza a réges rég fellobant érzést, de arra mégis jó, hogy felfrissítsen és tisztítson. Kisöpörje az avittas gondolatokat, elszáradt vágyakat, rozsdamarta magányt, beszorult bánatot. Legyen helye az új nappal érkező lendületnek, a friss hajnal hozta borzongásnak, napfény rajzolta mosolynak.

Új szelek fújnak. Nem hagyom, hogy a szívet az ész megzabolázza vagy az szív félrelökje azt észt. Nem engedem, hogy az értelem és érzelem összevesszen, hatalomért versengjen bennem és végül leszorítson a földre. Átengedem magamon a friss levegőt, tiszta teret nyitok, hagyom, hogy az ész forogjon és a szív dobogjon és mindkettőt meghallgatom. Nem érzem árulásnak, nem öntöm ki a gyereket a fürdővízzel, csak hagyom magam felemelkedni a porból, új alakot formálva magamnak. Most van itt az ideje az elmúlásnak, alakulásnak, újjászületésnek.