Hogy van az, hogy egy-egy szép, boldog, tartalmas pillanat, perc, óra elég értelmet tud adni az életemnek és elég erőt a lelkemnek? Mint egy akkumulátorból feltöltődöm és teszem a dolgom, szívből, lélekből. Ezekkel a röpke örömfoszlányokkal befoltozom a jelent, amikor a múlt bánata újra és újra kiszakítja életem szövetét. Néha egy nagy gubanc kerül rá, néha pedig elszakad a nagy tehertől a fonál és kötni kell rá egy csomót. Sajnos nem fonhatom újra a régi élet fonalát. A szívem mélyén megértem, hogy nincs már visszaút. Vannak dolgok, amiket az idő sem képes helyrehozni, olyan mélyen szövődtek be a sebek. De jól van ez így, nem szabad felfejteni visszamenőleg az idő szövetét, hogy eltüntessem a csomót, mert ki tudja milyen újabb szakadást idézek elő vele. A jövőre kellene fókuszálni, de a jövő csak egy bizonytalan pókháló, nem én szövöm, hanem a párkák, a végzet irányítói, az emberi élet fonalát szövő, gombolyító és a végén elvágó három istennő.

Rángathatnám a szálakat, hogy ne erre szőjjék, meg ne arra, de azzal megint csak azt kockáztatom, hogy elszakad. Vagy kérhetném szépen, hogy gombolyítsák már úgy, hogy nekem is jó legyen, de nincsenek meg hozzá a helyes szavak. Pontosan mit is szeretnék kérni? Nem nyúlkálok hát bele, megyek hát az utamon tovább, követem a gombolyagot és remélem, hogy van még időm és Morta nem veszi elő kését és vágja el az életem. S azt is remélem, hogy ha elég sok jót és szépet teszek másokért, akkor Nona és Decima olyan fényes anyagot sző, napsugárból, csillagporból és csodából, ahová Őt is beleszövi és akkor újra összegabalyodunk, varázsszőnyeg lesz belőlünk és bárhová elrepülhetünk, ahová szeretnénk. A minta nem számít, gubancos is lehet akár, csomókkal tarkított, de az fontos, hogy jó szorosan legyen összefonva, horgolva, hogy többet soha semmi el ne szakíthassa.