Látom hoztál kardot, kettőt is – nevet rám gúnyosan – Harcolni akarsz? Miért?

Egy cigarettát sodort lassan, aztán rágyújtott egy gyertya tüzénél. Én csak álltam az ódon faajtóban, hallottam a szút percegni, akkora volt a csend.

Szeretem, amiket az emberek kitalálnak – folytatta, mélyen leszívva a füstöt – például ez a dohány, a nyelvemen az aroma, aztán ahogyan a füst gomolyog. A kávéba mártott kifli, Vivalditól a Négy Évszak, kiváltképpen a Nyár. A parfümök illata, a selyem suhogása. Ha már férfiról és nőről van szó, akkor Michalangelo Dávidja, Botticelli Vénusza. Na, ezek igen, ezt jól csináljátok. De ezt az ostoba hősködést egyáltalán nem értem. Önfeláldozás, küzdelem, hangzatos szavakba bugyolált vérfürdő. Egy másik lény miatt, akiből tizenkettő egy tucat. Nekem minden férfi és nő egyforma. Csontból, húsból, bőrből és vérből összetákolt élőlény, amit hormonok irányítanak. Dávid és Vénusz sokkal jobb, ők legalább nem élnek, csak vannak, lehet bennük gyönyörködni. Nem csinálnak ostobaságokat, nem hiszik, hogy mekkora csodák. Minden ember ugyanolyan, nincs kivétel. Ja, hogy te őt szereted. A véredet is ontanád érte! Csodás, szentimentális érzelmek, még jó, hogy nincsen bennem víz, mert még könnyekre is fakadnék. Itt már nincs helye harcnak. Elvettem tőled. Igen, most már az enyém. Alkut kötöttünk. Van, aki az ördöggel, ő meg velem. Meg akarod menteni önmagától? Ó, ettől most már egészen elolvadok. De ki kért meg erre? Sajnálnálak, ha képes lennék érzelemre, de meg kell, hogy mondjam, már nincs is mit megmenteni. Már az összes érzését ideadta, most már ugyanolyan összeaszott, vértelen és szívtelen, mint én. Rá se ismernél. Oh, hallom mennyire kalapál a szíved, a bordák visszhangozzák. Fájdalom. Félelem. Szerelem. Düh. Mennyi jó kis érzés, mindet begyűjthetném. Miért akarsz harcolni, miért nem adod ide ezeket nekem, kutyabajod nem lenne utána. Kardokat beállítanánk a sarokba és te is itt maradnál velem.

Kicsi lány, minek küzdesz ennyire ellenem? Miért harcolsz a jó öreg Magány ellen? Add ide a szívedet az összes kacattal együtt. A szíved helyére pedig szépen elhelyeznénk a magány lyukat, ami lassan magába szív belőled mindent, ami emberi volt és akkor magányosan, aszottan, szívtelenül élhetnél míg a Magány teljesen fel nem emészt. Na mit szólsz ehhez, nem fantasztikus jövő?

A füst már olyan vastagon kavargott, hogy minden elhomályosult, semmit sem láttam. Be kellett csuknom a szemem és amikor kinyitottam eltűnt minden. Csak a két kard lógott a kezemben. A fotelben ültem és valahonnan Vivaldi Négy Évszakjának dallamait fújta erre a tavaszias szél. Felálltam és főztem egy kávét. Kifli nincs, de nem baj. Ünnepelek kicsit. Egyelőre vér nélkül megnyertem egy csatát.