Vajúdott még a vihar, kisebb-nagyobb villámokat szórva. Hol itt, hol ott villantak bele a reggel csendjébe. Egyik vakítóan lángolt a lassan teljesen elfeketedő ég előtt, másik csak finom narancsos tekergéssel jelezte jöttét a hatalmas fenyők mögött. Aztán egy pillanatra minden elcsendesedett, mintha megállt volna az idő, s a levegő nem hullámozta tovább a hangokat, majd fékeveszett erejével kitört a vihar. A szél orkánná erősödött, rohant előre mint egy elszabadult bika, dühödve cibálta a fákat, letépett gallyakat, leveleket ültetve mögötte lobogó köpönyegére. Fájdalmasan nyüszítve kerülgette a kéményeket majd egy letépett postaládát kergetett végig a kerteken. A poros utat is kövér cseppek verték, eleinte csak bukdácsolva, majd égigérő vízesésként suhogott alá a milliárdnyi csepp a falura. Minden csillogó kékben úszott. Aztán a szél a falu végére érve megtorpant, még egy utolsót fordult, mint a macska a saját farka körül, felemelkedett és pöffeszkedve leült a hegytetőn, árván hagyva a szomorú, egyre fogyatkozó esőcseppeket. Az utolsó cseppek beletörődve, finom kis loccsanással estek a legközelebbi tócsára. A szél egy pillanatra mégis visszaszaladt, hogy lerázza a fákról a vizet, bűntudatosan elsomfordáltak a felhők is, felragyogtatva a szikrázó nap fényében a tisztára mosott égboltot. Kiszaladtam és láttam, hogy beborította a kertet a millió rózsaszín szirom. Kehelyként tartották, ölelték az ottrekedt esőcseppeket. Csak bámultam, hogy szikrázik a napsütés a rózsaszín szőnyegen.

Levettem a papucsomat, megkerestem a napernyőmet és vidám táncra perdítettem a szirmokat, amik mosolyogva keringtek körülöttem. Éreztem, hogy centiméterről centiméterre lep be a cseresznyefavirág fátyol. Puhítja a lelkem, gyógyítja a sebeket, olvasztja a jeget. Körbe-körbe forogtam, az ernyőt is pörgetve. A szirmok örvénylettek és egyszer csak felemelkedtem. Fel egészen a hegy csúcsáig és onnan karoltam át a világot. Minden fényes volt és tiszta. A hangok lágyak, a színek élénkek. Valami béke, vihar utáni csend, nyugalom. Pont ez kellett most. Csak lebegtem fenn az ernyőmmel, mint egy alternatív Mary Poppins.

A vihar ahogy jött, el is ment. Nagy felfordulást rendezett, de öntudatlanul itt hagyta a szépséges gyermekét, a reményt, a gyógyulást. Mert a felhők után kisüt a nap. Post nubile phoebus.