Most nem éjfélkor, hanem két órával előtte. Hallgatom a templom csendjét, a padban ülök, csukott szemmel a gyertyák fényét keresem belül. Nem a pislákolást, hanem a lobogást. Ha kinyitom a szemem csak egy-két valódi láng táncol előttem, a templomot ma már pár kapcsolóval fel lehet fényesíteni. A gyertya csak forma, izzók ülnek rajta, led-sorok és fény-füzérek. Világítanak, de nem lobognak. Nem festenek a falra sötéten libegő árnyakat, akik a freskók repkedő angyalkáival perdülnek táncra. Angyalok és démonok. Gyerekkorom fantáziavilágában ők is szerepet kaptak, a jó és rossz harcolt akkor még végkimerülésig.
Nem szerettem elindulni az éjféli misére. A ropogós hóba belevacogott a kiscsizmám, még a vastag zokni sem védett meg, de amikor ott voltunk, akkor már örültem. Ott volt a betlehemi jászol, a feldíszített hatalmas karácsonyfa az oltár mellett, s a sekrestyés, aki már buzgón varázsolta fényessé a templomot. Végig gyújtotta a katonásan álló hosszú fehér gyertyákat a főoltáron, az áldozati oltáron és a megannyi mellékoltáron. Mama bekapcsolódott az imába én pedig gyertyáról, gyertyára figyelhettem, hogyan lobban fel a láng, vidáman kinyújtózva, hogy végre ő is szerepet kap, libegve-lobogva, magát mórikálva. Ha már nagyon hátrafelé nézegettem, a mama a fejemre koppintott, s visszafordulva figyeltem a pajkosan hajladozó picike kis lángokat, s a félelmetes árnyakat, amit a falakra rajzoltak. Képzeletemben démonok harcoltak angyalokkal, s ha elbóbiskoltam a mama oldalához dőlve, álmomban folyt tovább a küzdelem.
Ma már nem küzdenek, vígan vannak együtt bennem, a tudattalan mélységben. Csak addig van árny, amíg fény is van. S fény nincs árny nélkül. Nem küzdenek, csak táncolnak egymással és ahogy pörögnek forognak, újabb és újabb fényeket gyújtanak bennünk, angyalhajat vonnak körénk és összegubancolnak másokkal.
Mindannyian keressük a minket összekötő angyalhaj-fényes szálakat, a bennünk fénylő lélekgyertyácskákat. Hagyjuk táncolni magunkban a fényt és az árnyat, hagyjuk, hogy összekapaszkodjanak, egymásba olvadjanak és tüzet szítsanak, lobogással töltsenek meg. S megtisztít ez a fény és tűz belülről, és bátran kieregethetjük arany pókhálószálainkat és összefonódunk. Fényben és árnyban, hétköznapban és áhítatban. Néha békében, néha harcban önmagunkkal. Néha békében, néha harcban másokkal. De ha fényből van kardunk és angyalhajból pajzsunk, akkor szeretetet szolgál a harcunk.
