Átcsapnak fejem fölött a hullámok. Nincs több idő, ennyi van, a nap huszonnégy órája. Fordul a Földgolyó és vele együtt én is álomból ébredésbe, éjszakából a nappalokba. Érzem a mókuskerék forgását a lábam alatt, zavar a kattogása, valahol meglazulhatott egy csavar. De taposni kell tovább, nem állhat meg. Néha eszembe jut, hogy kiugorhatnék, egészen Baliig repülnék vissza és csak állnék a rizsföldek mellett, onnan el lehet látni a végtelenig, a mennyország kapujáig. De nem tehetem, most itt van dolgom. Nem lehet mást tenni, felmegyek a netre, annyi ott a vízenjáró, majd megmondják, hogy kerülhetnék én is a hullámok fölé.

Egyértelmű megoldások, mint a szörfözés Hawai partjain nem jöhet szóba. Nem leszek a hullámok hercege egy deszkán a vízhegy fölé magasodva. Szörfölök inkább tovább a neten mit is tehetnék. Időmenedzsment, prioritások, elengedések. Szép szavak, de ahelyett, hogy hétköznapi tettekké nemesednének, közhellyé alacsonyodnak és elmerülnek a mindennapok pocsolyáiba. Belebukom a mások által szentté avatott csodamódszerekbe. Velem van a baj, nem vagyok képes erre. A komfortzónából való kilépés sem ment, pedig mennyien állítják, hogy ott van a csoda, a megvilágosodás, a világ teteje. Én meg ücsörgök a kényelmes kanapémon, bőven a zónámon belül, s éppen csak az orrom van kinn a vízből, az önsajnálat szellője csiklandozza. Tartom magam, nehogy tüsszentsek, mert akkor megborul az egyensúly és teljesen a víz alá kerülök, belefulladok a mindennapokba.

Boldog gyerekkor képe úszik be, amikor még a föld és a vizek felett lebegtem, gyönyörűséges könnyedséggel. Felemelt minden, semmi nem húzott a földre. Belekapaszkodtam a hitembe és felemelt az egekig, a felhőkkel úsztam.

Jézus járt a vízen, mert elhitte, hogy tud járni a vízen. Péter is elindult és járt a vízen, de megijedt az erős széltől és süllyedni kezdett. Elhitte a szelet, elengedte a hitét, ami addig fenntartotta.

Elhiszem, hogy tudok a vízen járni vagy elhiszem, hogy belefulladok a hétköznapokba.

Elhisszük, hogy tudunk szépen élni vagy elsüllyedünk a nihil óceánjába. Nincsen oltár, nincsen templom, csak a hit kell és egy fogadalom. Nem másnak csak magunknak, hogy szépen éljük az életünk. Legyünk saját hitünk felkent papjai vagy hős lovagjai. Vallásunk legyen a hittel összekapaszkodó remény. Nem kell más trükk, módszer, eszköz, csak a hit. S azzal járhatunk a vízen, elrepülhetünk az égig vagy akár Balira, táncolhatunk a csillagokkal vagy csak egyszerűen hagyjuk, hogy a mindennapok kis patakjai fussanak, csörgedezzenek a bokánk körül és mi sétálunk bennük és hisszük, hogy jól van ez így.