Futok át a hídon a hajnali borzongásban. Kergetem az illúzióimat, miközben éppen felkel a nap a pesti oldalon. Rám ragyog a földiekkel játszó égi tünemény, aranyport szórva a vízre és a hegyre. Istenségnek látszik így a csalfa, vak remény. Én kerestem magamnak és mint védangyalomnak bókolok untalan. Mivé is lennék nélkületek, bájoló lágy trillák? Tarka képzetek, kedv, remények? Sosem mondom, hogy Isten véletek. Csak futok tovább, tele a fejem veletek. Az nem lehet, hogy az ábrándozás az élet megrontója, s csak bámul a semmibe szép szemem világa.
Otthon hagytam a racionalitást, súlyos rakomány, nem kell, hogy mindig a földre rántson, ilyenkor csak repülök a rakparton és szabad vagyok, mint a szél. Nem köt meg az objektivitás lánca, a kétszerkettő valósága. Nem engedek a gyarló földi dolgoknak, hogy rám tapadjanak és magukkal húzzanak. A rideg tények belátása a fantáziámnak nem kenyere, köszöni, de nem kér belőle. Az ilyen feketeöves álmodozó, mint én, tudja legjobban, hogy az igazi nagy kalandok a szívünkben játszódnak le. Gyakran teszem ezt, megtervezek egy-egy egész jelenetet, megírom a párbeszédeket, s arra várok, hogy majd a valóság kisebb-nagyobb pontossággal eljátssza, amit én elterveztem. Nem állítom, hogy ez sokszor megtörténne, de amíg a képzeletemben vagyok, addig lehetségesnek látszik.
Ha elengedném ábrándjaim kötelét, ami a valóságot köti össze az én újra és újra rajzolt alternatív világaimmal, úgy érzem lepottyannék a világ végéről a semmibe.
Szálazom szét a merengés világának szövetét. Ábrándok, remények, illúziók, mesék. Jó ezek valamire vagy tényleg az élet megrontóit istenítem ennyire?
Tudom ám mi a fő ellenség ebben az ártatlan merengésben. A csalódás. A félelem attól, hogy nem történik meg az, amiről álmodozunk. Vagy megtörténnek vagy nem, de minden mással is így van ez. Amit eltervezünk, amire vágyakozunk, vagy megkapjuk vagy nem. A csalódás is része az életünknek ábrándozással vagy ábrándozás nélkül is. Emiatt kár lenne a reményt és a rákapaszkodó álmokat száműzni. Mert az ember lelke olyan szabad és olyan nagy, hogy belefér bármi és amikor a fejünkben lejátszunk valamit, ami szívünknek kedves lenne, akkor bizony ugyanúgy érezzük a boldogságot, az örömöt, mintha tényleg megtörtént volna. S amikor futok tovább a rakparton és fűzöm tovább a saját mesém szálait, szélesedik a mosoly és boldogan kacag benn a lelkem, fittyet hányva a mindennapok egyformaságára. Mert minden nap egy új nap a változásra, a vágyaink megvalósítására. Először csak a fantáziában, aztán majd az univerzum kihullámozza.